Egyenlőre még nem a résszel, vagy bármilyen másik történettel jelentkezem, pusztán csak pár gondolattal az életemről.Ez az életemről.
Ez az évem nem volt túl könnyű, nem csak az iskola szempontjából.2008 októberétől számítva ehét szerdáig 5 olyan személyt vesztettem el, aki nekem nagyon fontos volt.Először egy kedves ismerősömet, akiről fia által tudtam meg, hogy öngyilkos lett.A sort folytatta nagymamám, aki december 31.-én halt meg, majd következett édesanyám egyik legjobb barátja, aki szintén kedves ismerősöm volt.Nemsokkal ezután a nagypapám is elhunyt, március 21.-én.Most szerdán pedig hűnszeretett kutyusomtól voltam kénytelen búcsút venni...12 hosszú éven át volt a legjobb barátom, és egyben a "testvérem" is, mivel én egyke vagyok, így ő pótolta nekem...
Azért írtam ezeket a sorokat most le, mert úgyéreztem, valamiért muszáj volt...Nem csak az én életemben történnek ilyen, vagy ehhez hasonló dolgok, de aki szintén átmegy ezen, annak talán némi segítséget tudok így nyújtani.Ebből a sajnos igaz történetből az a tanulság, hogy bármekkora pofont is kap az ember az élettől, bármilyen mélyre is süllyed, mindig fel kell állni, és tovább kell menni, ahogy a kisbaba is feláll, mikor járni tanul.Az egész életünk erről szól:bukásokról, olykor meglehetősen fájdalmas és fárasztó kűzdelmekről, melyeket meg kell tanulnunk lekűzdeni, és mindig előre nézni, hisz' amint a mondás is tartja: ,,Nagy hibát követ el az, ki a múltvból épít várat!" .Ez az élet bármely területére igaz, nem okvetlen csak arra, ha elvesztünk valakit...
,,Sosem az elhunytat siratjuk, mert tudjuk, hogy ő egy jobb helyre került, hanem magunkat, akik itt maradtak nélküle."
Azért említettem meg őket, mert az életemben rengeteget segítettek nekem, és úgy éreztem, ennyivel tartoztam nekik...
Köszönöm, hogy elolvastad, remélem egy nap majd hasznodra válik!
